Nar Shadda felsőváros

A felsőváros már viszonylag modern, azonban a bűnözés itt is nagy számban fellelhető. A huttok felügyelik a helyet, rengeteg a kantin és a hangár.

*Az utcákon sétálok a gondolataimba merülve. Most nem nagyon figyelem a külvilágot annyira, amennyire kéne. Tudom, hogy bármikor megtámadhatnak, de most a múlton rágódok. Egyre többször történik így. Az alsó ajkamat automatikusan harapdálom. Az emlékek előtörnek. ~Gyere kislányom, megyünk vásárolni. - Mondta édesapám durván, majd az egész család elindult. Ám ahelyett, hogy a megszokott úton mentünk volna, sikátorokon mentünk keresztül. Én szokásomhoz híven leghátul haladtam. Elöl apám, mellette anyám, utánuk meg a bátyám, végül én. Természetesen lemaradtam, nem voltam kíváncsi a piszkálódásukra. Megálltunk, ugyanis előttünk egy csuklyás férfi állt. Apám szólalt meg. - Elhoztam neked! - Mondta, majd rám néztek. Enyhén megborzongtam, amikor az idegen is engem pásztázott. Először értetlenül bámultam rájuk, aztán valami derengeni kezdett. Apámnak folyton tartozásai voltak, iszákos, ingerült fazon volt. Folyton vert minket a testvéremmel, anyám pedig nem tett semmit, sőt még élvezte is. Végül a bátyám megvédte magát, engem persze nem. Innentől kezdve őt nem verte, csak engem. Eltűrtem. Rajtam vezette le az idegességét, amikor veszített valamilyen szerencsejátékon... Most meg itt állok tizenöt évesen, és arra várok, hogy ez a fószer elvigyen... Sajnos mást nem tehettem, feltéve, ha nem akartam meghalni. Így elvitt magával, de előtte még megesküdtem, hogy viszontlát még a családom... Három éven keresztül edzette a férfi, akinek máig sem tudom a nevét. Nagyon nehéz volt, de bírtam. Megérte, ugyanis nagyon sok mindenre felkészített. Megtanított harcolni pusztakézzel, meg fegyverekkel is. Lőfegyverrel is gyakoroltunk, aztán valamilyen szinten a túlélést is. Nagyon fontos számára, hogy jó kondiban legyek, ezért jól bírom a hosszú távokat is. Nem engedte, hogy levágassam hosszú, szőkés hajamat, ezért mindig befonva omlik a vállamra. Azonban még így is van néhány tincs, ami tengerkék szemembe lóg. A három év leteltével különböző kisebb-nagyobb "küldetésekre" mentünk. Lehetett volna rosszabb sorsom is.~ Elmosolyodom. Mesterem mindig hirtelen ingerlékeny, kalandos, könnyen ismerkedős, de ugyanakkor titokzatos és merész lánynak tart. Ma is egy küldetést végeztem el, ezért a köpenyem alatt rejtve van az íjam a tegezzel, egy hosszabb vibrokés az oldalamon, és számos kis kés, vibropenge és dobótőr a ruhámban elrejtve a kifogyóban lévő bombák mellett. Fekete nadrágot és pólót viselek, mint mindig. A ruhám lágyan simul rám, de nem akadályoz semmilyen mozgásban. Fejben számolom, hogy mennyi nyilat használtam ma... Nem is olyan sokat. Szinte mindegyikből maradt még legalább egy tucat. Sokkolós, mérgező és robbanófejes is. Felsóhajtok. Remek, akkor ideje hazamennem...*

Hikaru a 45-ös szinten próbált elbújni és valami kaját találni. Már vagy 6 napja nem evett, és teljesen lesoványodott. Már a bordái is élesen kilátszanak. Ruhái vékony anyagúak, a hidegtől semmit nem védtek. Hosszú hajából elöl néhány tincset levágott, hogy az arcába hulljanak. Ébenfekete hajszíne, a sok portól és kosztól összecsomósodtak, és sötét szürke lett. Rettentően koszos volt, de még ez sem fedte el betegesen sápadt arcbőrét. Szeme alatt hatalmas karikák éktelenkedtek. Az összes holmija a ruhái, amik rajta vannak, egy apró táska, és két darab apró tőr. Már néhány szem ehető morzsát talált, mikor elmerengett. ~Mikor Nem Rónál voltam.... Nem erre egyáltalán nem szabad gondolni.~ De már túl késő. Képek villannak fel az elméjében, mikor annál a huttnál volt. ~Az a giliszta.....~ szinte fuldokolni kezdett a sokktól. Ahogy hozzáért....ahogy beszélt..... A közelben egy kis balhé tört ki. Hikaru túlságosan az emlékek hatása alá került, így majdnem fellökték. ~Elég kaját gyűjtöttem, ez már kész lakodalom!~ Elindult a búvóhelyére, elég nagy kerülőt tesz meg, sok kanyarral, hogy megnehezítse az esetleges követők dolgát.

Már majdnem odaért a búvóhelyéhez, csak egy fogalmasabb utcán kellett átmennie. A tömeg, mint valami felkorbácsolt folyó ment el Hikaru szeme előtt. Egy kis sikátor szélén állt, és a népet szemlélte. ~Türelem...türelem. Tudod mi lesz, ha nem tudod megvárni a megfelelő pillanatot.~figyelmeztette magát. A menedékéhez még egy mászás is szükséges. De ez már egyre jobban ment. Először jó pár lila foltot és horzsolásokat szerzett. Betört ablakokon és szűk sikátorokon kellet még áthaladnia. És nem egyszer beszakadt alatta a rozsdás tűzlépcső.
Hátulról lépéseket és halk beszédfoszlányokat hallott meg. Egyre jobban közeledtek, és a megfelelő pillanat sem érkezett el még. ~Ég veled megfelelő pillanat! Kár, hogy nem tudtunk találkozni.~És ezzel a gondolattal vetette be magát a tömegbe. Több személynek is nekiütközött. Többek között egy vén nyanyának, aki majdnem elcsórta a mai talált kajákat. Egy mogorva pasihoz is nekiütközött, akinek a kezei magától életre keltek és le akarta tapizni Hikarut. Szerencsére időben el tudott iszkolni, de nem figyelt, és nekiment Brattnak.
-Elnézést!- és már ment tovább is. Azt nem tudta, hogy meghallotta-e vagy sem, de megállt és tovább figyelte a lányt, mikor túljutott a zsúfolt utcán. Nem tudta miért, visszament és elkezdte követni őt. Természetesen a megfelelő távolsággal.

Felgyorsítok, de valaki nekem jön. A hozzá közelebb eső kezemet az egyik tőrömre teszem, de csak egy lány az. Bocsánatot kér, és már megy is tovább. ~Hát azt hiszem, egy kicsit lazítanom kéne...~ Annyira utálom az ilyen tömeget. Csak gátolnak, és még össze is zavarnak. Hol is vagyok? Jaaa... Akkor most fordulhatok vissza, mert tovább mentem. Csak ez nem ilyen egyszerű, mert most a tömeggel ellentétes irányba haladok. ~Na jó, eddig bírtam...~
- Takarodjatok már odébb, a pokolba is veletek! - csattantam fel, és szerencsére nem egy rablóbandára üvöltöttem rá, így rés keletkezik, én pedig simán átcsusszanok. Felsóhajtok. Végre! Itt kevesebb ember kószál, ezért a saját tempómat felvéve tudok haladni. Ám ekkor a gyomrom összeszorul. Tudom, melyik ez az érzés. Amikor valaki figyel. Hányszor segített ez nekem! Nem állok meg, csak lassítok. Egy sarokhoz érve úgy teszek, mintha eltévednék, és megtorpanok, hogy tájékozódjak. Közben magam mögé is nézek. Elsőre nem is látok semmi különöset, azonban feltűnik az a lány, aki nekem jött. ~Talán te követsz? Akkor még nem mehetek haza...De akkor hová induljak? ~

Hikaru rendíthetetlenül követi  a lányt, természetesen a megfelelő távolsággal. Bratt olyan irányba megy, amit Hikaru nem ismert. Egy kis hang elkezdett a fejében zümmögni, hogy ez nem lesz jó. Eddig sikeresen el tudta nyomni a hangot, de mikor a személy megállt, hogy megtalálja az utat, Hikaru vele együtt állt meg nem tudott már a hangot kontrollálni, és egyszerűen bepánikolt. Már egy ritkásabb helyen jártak, nem volt sok személy az utcán. ~Most mi lesz?? MOST MI LESZ????~ Ott állt kerek fél percig, majd, mint akit megcsapott az áram, beugrott a legközelebbi kukába. ~Látom itt sem szelektíven gyűjtik a szemetet. És az én eszem is elment hazulról, hogy ide bújtam el.~ Hikaru  sajnálatos módon lepillantott, és egy holtesten taposott. ~Ez meg............MI?????????~
-ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!-sikított, szinte már visított a holtestet látván. Ki szeretett volna ugrani, majdnem sikerült is, csak az egyik lábfejét nem emelte elég magasra. Emiatt elvesztette az egyensúlyát, és még a kuka is feldőlt. Hikaru vérében zubogott az adrenalin, és elfelejtve eredeti célját, spurizik el.

Még egyszer körülnézek, de a lány eltűnt. Megkönnyebbülten felsóhajtok, és indulnék is tovább, amikor hangos sikítást hallok, majd miután megfordultam, egy kuka is feldőlt. ~Aha... Ez elég különös... A kukák nem szoktak sikítozni, meg maguktól feldőlni~ Erőltetett tempóban teszem meg az utat odáig, de csak arra érek oda, hogy a lány, aki nekem jött, elfut. Szélesen elmosolyodom. ~Egy kis izgalom soha nem árt.~ Azzal utána eredek. Könnyű tempót veszek fel, hogy majd sprintelhessek. Hagyom, hadd futkorásszon. Néhány perc múlva azonban megunom a macska-egér játékot, és tiszta erőmből nekilódulok. Egyre közelebb kerülök hozzá, majd előveszek egy hosszabb, hajlított pengéjű kést, és elkapom a lányt. Szerencsére épp egy kihalt utcán járunk, így csak szembefordítom magammal, majd egyik kezemmel egy olyan fogást alkalmazok, amivel megpróbálom lebénítani a végtagjait. Az esetek nagy többségében sikerülni szokott. Ha már a földön van, akkor kicsit távolabb lépek tőle, és végigmérem. Ha mégsem sikerült, akkor addig üldözöm, amíg el nem kapom, majd harcképtelenné teszem.
- Elárulod nekem, hogy miért követtél? Ne akard bemesélni, hogy éppen arra jártál... Úgysem hiszem el.

Rohant, ahogyan tudott. Az adrenalin az egekig szökött, a vér zubogott a fülében. A hangok elmosódtak, és rengeteg embernek nekiment. Próbált azon az úton visszamenni, ahonnan jött. De valahol rossz irányba kanyarodott, így most még jobban elveszett. ~Bakker, ez nagyon nem jó~ Az oldala erősen szúrt, jelezve az edzetlenségét, hogy ilyen rövid idő alatt sikerült kifulladnia. Egy kietlen utcán járt, mikor valaki megfogta a vállát és fél fordulatra kényszerítette. Valamilyen furcsa fogást alkalmazott, amitől Hikaru végtagjai lebénultak, és összeesett. ~Szent Jóska!! Mégis mi történt velem??~kapta el a pánik. A szemei kidülledtek, a levegőt kapkodva vette. A fények hátulról világítottak, így csak az illető körvonalát tudta kivenni. ~Ki ő?? Rabló, vagy esetleg fejvadász?? Ó, nenene!!! Kérlek ne vigyél vissza engem Nem Róhoz!!! Inkább a halál!~ ragadja el a félelem. A kérdést alig hallja meg, és a válasz se megy egykönnyen neki. ~Szóval az a lány.~Jön rá lassan Hikaru.
-Én, én...*zihál* fogalmam sincs miért követtelek. Ösztön, vagy megérzés, nem is tudom hogy nevezzem. Egyszerűen követtelek. Kész, ennyit tudok mondani. És te miért jöttél??? Ki akarsz rabolni, vagy inkább el??? Közlöm, nincs nálam semmi értékes.- bátrabbnak hangzott, mint ahogy érezte magát, és próbálta beszéd közben a szívverését is a helyére állítani. Persze még mindig rohadtul nyugtalan volt, amiért nem érzi se nem a lábát, se nem a karját. Bele sem mer gondolni, milyen nagy kiszolgáltatottságban van.

- Nehogy összecsináld magadat! Annyira nem vagyok ijesztő! - Habár ki tudja. Lehet, hogy furcsának tartja a piercingjeimet. Van egy a számnál, meg egy a szemöldökömnél, illetve mindkét fülemben három-három lyuk, amiben mindig hordok fülbevalót. De ez csak nem ijeszti meg. Ahogy elnézem eléggé kifáradt szegény. Lassan elmosolyodom.
- Szóval csak úgy követtél? Aha... Érdekes. Tegyük fel, hogy hiszek neked. Mégis mi okod lett volna, hogy kövess? Csak az ösztön? Vagy ez csak egy betanult szöveg, ahogy a megbízóid beleverték a kis buksidba? Nem tudom, de érdekelne, bár úgy sem fogod elmondani. Mellesleg eszemben sincs kirabolni téged. Van jobb dolgom is. Hmmm... Mit csináljak veled? - El kezdek előtte mászkálni. Nagyon töröm a fejemet, vajon mit kéne tennem? Ha elviszem, kockáztatom, hogy rám találnak, azt meg nem akarom. Megölni sem szeretném. Végül döntök.
- Pfff...Körülbelül tíz perc múlva elmúlik, akkor nyújtsd meg rendesen a kezedet-lábadat, majd 5 perc múlva lassan, ismétlem LASSAN! próbálj meg járkálni. Ja, és tájékoztatásul: ennél sokkal durvább bénítást is tudok! De fogócskázni is szeretek! Na csáó! - Azzal elé dobok néhány pénzt, majd elfutok tőle, azonban a következő sarkon meg is állok, és megvárom, hogy kövessen. Szinte biztos vagyok, hogy nem hagyja annyiban a dolgot. De addigra én már itt várom.

-Ne aggódj, nem csinálom össze magam!-és halkan felnevetett.- És már közöltem, hogy senkinek sem vagyok a kéme, senkinek sem dolgozok.-ismétli meg már ingerülten a választ. Az sem tetszett neki, hogy a lány előtte elkezdett mászkálni és a sorsa felől tanakodott. Végül egy megkönnyebbült sóhaj hagyja el Hikarut, mikor megtudja, hogyan szabadulhat meg ettől az idegesítő dologtól, hogy nem érzi a végtagjait. Mikor a lány végül elmegy, türelmetlenül várja, hogy azaz 5 perc leteljen. Lassan először csak az ujjait mozgatta, apró rángásszerű mozdulatokkal, majd ez fokozatosan a többi izmait is. Először túl hirtelen akart felállni, megszédülve esett vissza a földre. Beletelik egy időbe, mikor sikeresen felült. Mélyeket lélegzik, és a falat használja kapaszkodónak. Óvatosan, nagyon aprókat kezd el lépegetni. De a lány figyelmeztetése visszhangzott a fejében. A mozgása még mindig elég darált volt, és a reumás huttnál is lassabban kezd el nyújtani. Végül már egy kicsit jobban lett, és valamilyen alvási lehetőséget keres, mert már egyre gyorsabban ment le a nap. ~Legalább a kajám megvan.~mosolyodott el halványan.

Aria gyorsan haladt az utcákon. Hosszú köpenyének csuklyáját a szemébe húzta, de közben végig koncentrált. Aggasztotta valami. Rendkívül érzékeny volt az Erőre, és amennyire vissza tudott emlékezni, a megérzései sosem csalták meg. Amikor bajt érzett, az is volt.
~Ugyanakkor...~ mosolyodott el halványan. ~Többnyire mindig történt valami... olyan elő sem fordult, hogy ne lett volna semmi gond.~
Aria jól tudta, hogy még talán a Jedik tanácsa előtt is titok, kik a szülei. Egy a Sithek felügyelete alatt álló bolygón találtak rá... nem ismerte a családját, és nem volt benne biztos, hogy ezt bánja. Könnyű olyasvalakinek lemondani a kötelékeiről, akinek sosem volt egy sem... és Ariára ez igaz volt. Jediként nevelték, tizennégy éves korában lett padawan. A fénykard olyan volt számára, mint a karja meghosszabbítása, így valahányszor bajt érzékelt, az ujjai megérintették az oldalán lógó fegyver markolatát... furcsán megnyugtató volt. Azonnal tudta, hogy már nem lehet komoly baj. A mestere togruta volt, sok csatát látott, de mindig a béke hívének vallotta magát, és tanítványát is ebben a szellemben oktatta. A lány kíváncsi volt, és gyorsan tanult, mestere pedig megbízott benne, így Aria már tinédzserkorában sokat látott a világból. Legnagyobb hibájának szókimondósága bizonyult... tudta tartani a száját, de soha nem szerette. A gondolatra elmosolyodott... hányszor keverte őket bajba végletes őszintesége, hogy szinte sosem hazudott, és ha megtette, akkor is veszedelmesen rossz volt benne. Előnyükre vált azonban, hogy Aria megválogatta, kiben bízik meg, kinek hiszi el a szavait. Ez is intuitívan működött nála, ahogy sok minden... és bízott a megérzéseiben. A mestere tudta, hogy a lány rendkívül érzékeny az Erőre... többek között ezért vette maga mellé. Aria sokat meditált ebben az időben, és biztos volt benne hogy hasznát látja. Arra is emlékezett, amikor huszonegy évesen (immár több mint egy éve) ténylegesen elismerték Jedi lovagként.
A kíváncsiságon ez nem változtatott, de a háborút, a küldetéseit, különösen gyerekként még gyakran kalandnak gondolta. Olyannak, ahol hősök születnek, és a bátrak neveit századokon át emlegetik majd. Ebben volt némi igazság, de ezt is tudta, igazi Jediként nem gondolkodhat így. Felelősségteljesebbé vált, de nem azért mert félt volna. Nagyon ritkán félt, és azt sem szívesen vallotta be magának.
Az érkezésének legfőbb oka is az volt, hogy megértse, mit jelent a nyomorban, az állandó bűnözés miatt rettegve élni. Hogy megérezze, és tenni akarjon ellene. És az Erőn keresztül átélte a szegények éhezését... de valami más is lehetett a háttérben. Nem tudta mi. Csak azt tudta biztosan, hogy jobb, ha résen van. Persze, ez szinte mindig igaz volt.
Körbenézett a forgalmas utcán, majd lekanyarodott, és egy kihaltabbra ért. Ekkor meglátott egy lányt, aki láthatóan nehezen mozgott. Odasétált hozzá és kezet nyújtott neki. Úgy vélte, így a helyes... a mellékutcában kevesen jártak, az igaz, de így is úgy érezte, szégyen, hogy senki nem látta, és állt meg.
- Segíthetek valamiben? - kérdezte.

~Hjaj, így sosem fogok egy biztonságos helyre érkezni. Ez nagyon rossz érzés. Miért kellett nekem azt a lányt követnem?? Csak a saját fejemre hozom a bajt. Legközelebb meg kinyírnak. Nincsenek kapcsolataim, se pénzem, szinte semmi,csak az én drága életem.~hangosan felsóhajtott. Próbálja a bal lábát a jobb elé helyezni. Halkan szidta magát, mikor hátrafordult, és azt látta, hogy csak 5 métert tett meg. ~Így bárki elrabolhat, és bármilyen lassú és agyatlan részeg leteperhet. Ez így nem lesz jó, egyáltalán nem lesz jó.~ kezdett bepánikolni. Kapdova vette a levegőt, és hirtelen egy hang szólalt meg mellette. Női hang volt, de nem azé, akit követett. Mindegy ez már elég volt Hikarunak.
-ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!-sikoltozott és a hátát a falnak vetette. Karjait maga elé kapta, így próbálkozott védekezni.-Kérem ne bántson!-suttogta, hangja egy kicsit rekedtesen és szokatlanul magasan szólt. Várt, és közben lassan a földre ült.

- Nem akarlak bántani. - húzta le a csuklyát a fejéről Aria. - Történt valami? Látom, hogy nehezen mozogsz. - a lány felé nyújtotta a kezét. - Segítek felállni, ha kell.
Aria tudta, hogy első látásra nem fest túl bizalomgerjesztően. A haja hosszú és fekete, a szeme pedig élénk, világoskék színű. A bőre sápadt, és talán kicsit ijesztővé tette a hosszú, sötétbarna köpeny is. Bemutatkozni egyelőre nem akart, bár nem gondolta, hogy félnie kéne a lánytól... de az egész hely aggasztotta. Jobbnak tűnt, ha egyelőre nem beszél a kilétéről. Az ismeretlen soványnak tűnt, mint aki régóta nem evett... és Aria bele sem akart gondolni, hogy min mehetett keresztül a csempészholdon. Persze, belegondolt, érzékelte a félelmet, az éhezést, a nélkülözést... az egész helytől kirázta a hideg. Nem gyűlölködött, legalábbis nem gyakran, de a huttoktól valamilyen "megmagyarázhatatlan" okból mindig undorodott. A fejvadászoktól sosem tartott, és nem is kellett tartania, mégis zavarta a jelenlétük a csempészektől nyüzsgő holdon. Utólag már egészen értelmetlennek hatott a felmerülő kérdés, hogy miért ijedt meg tőle lány. Annyi lehetőség volt... ez nem a Jedi templom környéke, ahol ő felnőtt. Az még háborús időben is sokkal barátságosabb, békésebb hely volt.

-Oh, köszönöm!- szólalt meg, és nagyot nyelt, hogy a kiszáradt torkát újra benedvesíteni. Elfogadta a lány kezét, és sikeresen fel tudott állni.- Én...én csak hülyeséget csináltam, és ennek az volt az ára, hogy valamilyen furcsa mozdulattal egy ideig lebénítani.-foglalta össze Hikaru. A lábai remegtek, és lehetséges, hogy újra összeesik. Hideg szél szaladt végig az utcán, és Hikaru vékony lenge ruhái könnyen belekaptak. A táskája a földön volt, és próbált lehajolni érte, de kibillent az egyensúlyát, és sikeresen pofára esett.
-Auuu!- kiált fel a meglepetés, mint a fájdalom miatt. Lassan feltápászkodik, és a táskát is magával húzza.
-Köszönöm szépen a segítségét, innentől már boldogulok.-Szólt az idegen lányhoz. ~Szép lány. És úgy tűnik meg is tudja védeni magát.~ A lány fénykardjaira pillant. Megtörli a homlokát, és egyszerre van melege, és rázza a hideg. ~Ma sem lesz egy kellemes éjszakám.~ A torka már annyira kapart, hogy köhögéssel sem tudta csillapítani. Először csak aprókat köhint, de egyre jobban erősödik ez a roham. Szinte fuldoklik, és összegörnyedt. ~Na most fogok meghalni egy egyszerű náthától.~

Aria látta, hogy a lány rossz állapotban van, de azzal is tisztában volt, hogy a csempészholdon nem nagyon találhat orvosi segítséget. Továbbra is nehezen mozgott, és köhögőrohamai voltak. Nem lett volna helyes ilyen állapotban magára hagyni. Mikor látta, hogy a lány az övén lógó fénykardra pillant, már tudta, hogy nem sok értelme van titkolni a kilétét... ha a csuklyás köpenyről nem is vált nyilvánvalóvá, most már sejthette, hogy jedi.
- Orvosi ellátásra lenne szükséged. - mondta. - Komolyabb lehet a bajod, mint amilyennek gondolod.
Persze, hol lehet itt bármilyen ellátást kapni. Kantinok, hangárok... kevésben lehetett reménykedni. A helyzet rosszabb volt, mint ahogy azt Aria sejtette.
- Tudsz erre bármilyen lehetőséget? Nekem is szükségem lenne valamilyen szállásra... és nem ismerem a környéket, először járok ezen a holdon.

-Fogalmam sincs, hogy hol lehetne egy valamire való szállást találni. És sajnos kevesebb, hogy egyáltalán hol van egy orvosnak mondható személy.-feleli a lány kérdésére két roham között.- Én pár hónapja vagyok itt, de mivel semmim sincs, ezért az utcán tengődök. És most el is tévedtem, úgyhogy velem nem jártál igazán jól. És ki törődne velem, nem számít nekik, hogy most egy hullával több vagy kevesebb ember hal meg reggelre. De köszönöm a jó szándékodat. Nem minden nap lát ilyet az ember.- boldogan mosolygott rá. Szeretné tudatni vele ezzel, hogy nagyra értékeli a szándékát. A köhögőroham már lassan csillapult, és hamarosan abba is maradt.
-Amúgy honnan jöttél??- érdeklődik a múltjáról. De gyorsan rájött, hogy nem fog neki megnyílni.-Bocsánat a kérdés miatt. Remélem nem sértődtél meg miatta.-kért bocsánatot halkan.

- Semmi gond. - mosolyodott el Aria, és egy pillanatra elgondolkodott, hogy talán elmondhatja a lánynak, hogy ki ő, és miért jött... de egyelőre nem bízhatott benne. - Kár, hogy errefelé nem divat segíteni másoknak. - biccentett. - Talán jobb lenne népesebb területre menni. A kantinokban mindig találni valakit, aki akaratán kívül útbaigazítást ad. - felhúzta a fejére a csuklyát, és megérintette a fénykardot, miközben próbált koncentrálni a megérzéseire.
- Velem jössz? - fordult a lány felé. - Talán neked is találunk valamilyen orvost.
Majd elindult a főút felé, kíváncsian várva, a lány követi-e.

-Hát te tudod. Nekem nincs nagy tapasztalatom az utazgatás és az információszerzéshez.-és a lány után biceg. ~Hát ez meg milyen gyorsan mozog?? Így fényévekkel lemaradok, és elveszek ezen az átkozott nyomortelepen.~ Pislogott párat.
-Bocsánat! De én sajnos nem tudok ilyen gyorsan menni. Rettenetes módon egy reumás huttnál is lassabban tudok haladni. Ha itt hagy, megértem. Ilyenkor és ilyen időben sok mindent el kéne kerülni.- szól a lány után. Próbál minél gyorsabban menni, de sajnos még mindig könnyű préda lehet bárkinek.

- Annyira nem vagyunk veszélyben. - rázta a fejét Aria, bár belegondolva ebben nem volt olyan biztos.
~Igazán figyelmes vagyok. Itt van egy lány, aki nehezen mozog, én pedig elindulok az utcán, ráadásul kicsit sem lassítva... Őszintén gratulálok Aria Terrano, kiérdemelted az empátia legfőbb érdemrendjét.~
- Szereznünk kéne egy járművet. Van nálam néhány kredit. - mondta. Kevés pénzt hordott magánál, és nem volt benne biztos, hogy helyes döntés elárulni, hogy egyáltalán van nála... de nem gondolta, hogy a lány kirabolná. Nem tűnt született rablónak.
~Nagyobb veszélyt jelent ennyi csempész mellett nyíltan kijelenteni, honnan jöttem, mint amennyit az okoz, hogy megtudja, van nálam pénz...~ Lassított a léptein, és szemébe húzott csuklyával sétált tovább a lány mellett.
- Egyébként hogy hívnak? És te honnan jöttél? Talán ha elmondod, én is elmondom, ki vagyok. - tett fel néhány kérdést. Szívesebben dolgozott együtt olyannal, akiről legalább tudta, kicsoda.

Határozottan nem tetszett neki ez a hely. Mi több, még meg mert volna azt is kockáztatni, hogy konkrétan utálja - most már csak azt az egyet nem értette, mit is keres itt. Nar Shadda nem volt éppen kellemes hely, arra rájött még a korábbi alkalmakkor, mikor erre járt...de azok még réges-rég voltak.
Jem Arden Bosszúsan az arcába húzta a csuklyáját, és dühösen felszisszent. Nem igazán szeretett mélázni az elmúlt dolgokon, pláne életének azon részén, amit a jedi rendben töltött. Nem is értette, miért választották ki - sosem volt türelme meditálgatni, meg tárgyalni mindenféle idegesítő emberrel. Határozottan nem az ő pályája volt, hogy a béke elkötelezett őre legyen, ezt most már tisztán látta...persze, akkor azért élvezte. A mestere pedig valószínűleg az egyetlen olyan személy volt, aki megértette, és képes volt rávenni arra, hogy legalább próbáljon meg nyugodtan, minden forrófejűségtől mentesen fordulni a dolgok felé. Szerette - igen, ebben biztos volt, hogy a mesterét igazán szerette, minden hibája ellenére. Igen, néha talán túlzottan is bízott a békében, de...de mégis. Kedvelte, és tisztelte.
~ Az egyetlen sajnálatos pont, hogy meghalt... ~ jegyezte meg maró gúnnyal magában. És neki akkor ugyanezen az átkozott helyen kellett lennie! Tulajdonképpen mindenkire dühös lett, főképp a jedi tanácsra, és magára. Talán, ha ott lett volna, minden másképp alakul...de nem volt ott. A gyűlölet egyre nőtt benne, míg végül ki nem lépett a rendből. Ezt a döntését tökéletesen helyesnek ítélte - az alatt az egy év alatt, ha nem is sokat, kicsit talán alábbhagyott a dühe.
Körbenézett. Szeme megakadt két lányon, akik beszélgettek - vagy valami olyasmi. Az egyikük azonban kissé ismerősnek tűnt Jemnek, de nem tudta biztosan, az-e, akire gondol...ő is arcába húzta a csuklyáját. Hirtelen megfontolásból kicsit közelebb lépett hozzájuk.

-Azzal a pár darab kredittel itt nem fogsz sokra menni. A kereskedők itt igazán kapzsik. Jobban járunk ha egy szép hosszú sétát teszünk meg.-válaszolta, majd pár köhögés után folytatta- Hogy ki vagyok?? A nevem Hikaru. Semmi különös, csak egy hutt szajhája és rabszolgája voltam. Fél éve tudtam elszökni egy hajó segítségével, és azóta itt tengődök.-felelte közömbös hangsúllyal, de közben kirázta a hideg. Mikor az emlékek újra elözönlötték az elméjét, akaratlanul is meg kellett támaszkodnia a mellette lévő falba. Újra előjöttek az emlékek. Mikor azaz átkozott giliszta egy ágyba láncolta. ~Az a dög......legszívesebben egy kést mélyesztettem volna a szemeibe, a kezeibe, és a szívébe~Hikarut újból elárasztotta a féktelen düh. ~Meg kellett volna ölnöm....Úgyse bánkódik érte senki, ha megteszi.~ A kezei remegtek, mikor próbálta elfojtani ezt az érzését. De nem tette meg. Ez is mutatja a gyávaságát. Hogy nem tudja véghez vinni a szándékát, hanem fülét-farkát behúzva inkább elmenekült. ~Meg is érdemelném, ha most ebben a betegségben meg is halnék.~ Az utca már majdnem kiürült, csak néhányan maradtak itt. ~Ha a kisasszony üzletet szeretne kötni, akkor remélem hamar dűlőre jut. A lábunk meg csak nem fog elszaladni előlünk.~ Még mindig a fal mellett áll, onnan figyeli a szokatlanul kedves idegent.

~Huttok. Természetesen huttok.~ gondolta Aria rosszkedvűen.
- Aria vagyok. - mosolyodott el halványan. - Aria Terrano. És... - ekkor vett észre észre valakit.
Szemébe húzta a csuklyáját, de így is felismerte. Amíg ő is a jediknél volt, padawanként, jó barátok voltak. Aztán a lány mestere meghalt, és ő kilépett a rendből... dühös volt mindenkire, értelmetlen lett volna tartóztatni. Aria mégis neheztelt rá. Háború volt, szükség volt minden jedire, egyszerű önzésnek érezte, ha valaki cserbenhagyja a rendet. Cserbenhagyja a Köztársaságot.
- Jem? - fordult a lány felé. - Jem Arden? - hátrahúzta a csuklyáját. - Régen találkoztunk.

~ Ó, igen....igen ~ morgott egy sort Jem, mikor a jedi észrevette. Nem tévedett, és egyelőre nem tudta eldönteni, hogy örüljön-e, vagy bosszankodjon emiatt...inkább az utóbbi felé húzott a szíve, de nem akart semmi balhét. Pláne, hogy kettejük közül Aria Terranónak volt több oka arra, hogy dühös legyen rá.
Barátok voltak...mondhatni, egészen jó barátok. ~ Csak nem hiszem, hogy megbocsájtotta nekem, hogy kiléptem a rendből ~ jutott Jem eszébe, és elfintorodott. Az ilyen apróságok, nos, némileg azért befolyásolták a találkozásokat. ~ Micsoda szerencse, hogy ő békésebb és türelmesebb nálam... ~ emlékeztette magát a lány, és halványan, alig észrevehetően elmosolyodott.
- Igen...mondhatni, nagyon régen, Aria - biccentett, majd pillantása a másik lányra vándorolt. - Ő pedig...?

-Ó, velem ne is foglalkozzon. Lényegtelen személy vagyok, és épp indulni készültem.-válaszolt az újabb idegen kérdésére.- Köszönöm a segítséget, és minden jót Önnel.-köszönt el. Jóleső meleget érzett, mikor segíteni szeretett volna neki, és emiatt is volt annyira szomorú. ~Bárcsak több hasonló személy lenne a galaxisban.~felsóhajtott. ~Érdekes volt látni a két személy közötti kapcsolatot, de nála is ha jól sejtem fénykard van. Úgy tűnik nem épp a legjobb köztük a viszony. Szóval jobban járok, ha felhúzom a nyúlcipőt. Így mindketten jól járunk. Én nem kerülök veszélybe, őneki nem kell magyarázkodnia miattam.~ Lassan haladt, és többször meg kellett állnia a köhögő-rohamai miatt.

Aria segíteni akart Hikarunak, különösen tudva, hogy milyen helyzetből jött... de éppen annyira szeretett volna beszélni Jemmel. Dühös volt a lányra, pedig higgadt természetűnek gondolta magát. Önzőnek tartotta, amiért cserben hagyta a rendet. Meghalt a mestere, és tudta, mennyire kötődött hozzá. Ő is erős kapcsolatot ápolt a sajátjával. De ebben a helyzetben a halál érthető volt, és a jedik hite ebben is megnyugvást nyújtott... a halál út volt az egyesüléshez az Erővel. Nem értette, Jem miért vált ennyire dühössé, és nem tudta elfogadni a döntését, akármennyire is próbált megbocsátani.
- Még az a jó, hogy azzal a lendülettel, ahogy ott hagytad a rendet, nem álltál a sithek mellé. - sziszegte. - Háború van, szükség van minden jedire, és itt hagysz minket. Szerencsés az ember, ha ilyen barátai vannak. - jegyezte meg szarkasztikusan. Nem akarta minden sérelmét Jemre zúdítani, de szókimondó volt, ezúttal is őszintén beszélt. -Tudom, hogy dühös voltál, de nem a jedi tanács tehetett róla. Mégis mit gondoltál? - kérdezte dühösen.

- Igazság szerint gondoltam rá - vonta meg a vállát kedélyesen Jem, és elvigyorodott. Hogy ez az Aria milyen dühös lett rá hirtelen! ~ Az elkötelezett jedi, egyes prototípus ~ gondolta, és borzasztóan igyekeznie kellett, hogy ne nevessen fel hangosan. - Igen, szükség van a jedikre...azokra, akik ténylegesen jedinek is érzik magukat. Nézzünk szembe a tényekkel, sosem voltam egy csodálatos békeőr, sosem voltam elég türelmes, és ettól tartok, túlzottan sokszor használtam az érzéseimet - széttárta a kezét. Nem tartozott mindenről magyarázattal Terranónak, és nem is kívánt mindent elmondani neki. ~ Úgysem értené... ~ fintorodott el, és hátrapillantott.
- Újdonsült barátod azonban, úgy látom, szökni próbál...javaslom, hogy menj utána, mert a végén még megfullad szegénykém - tette hozzá, és az ismeretlen lányra pillantott. ~ Az biztos, hogy nem festesz valami túl jól.. ~ állapította meg magában.

Aria érezte, hogy növekszik benne a düh. Gondolkozott, hogy a sithek közé álljon... nem elég jó békeőr? ~Nyugodtnak kell maradnom. Van igazság abban, amit mondd, sosem volt elég higgadt, de... jó harcos volt. És elég elszánt. Nem kellett volna így döntenie... vagy csak én vagyok idealista?~ Felsóhajtott.
- Nem a barátom, csak most ismertem meg. De tudod, én nem felejtettem el az elveimet. Segítek azoknak, akiknek szükségük van rá. Ha viszont nem igényli a segítségemet, nem fogom ráerőltetni. - feleltem. - És, mi jót csináltál ebben az eltelt időben?
~Több mint egy éve... még padawan voltam mikor elment. Sok minden változott azóta.~

*Bármi jelentősebb probléma nélkül megérkeztem a Nar Shaddaara. A leszállás is gond nélkül lezajlott, most már csak az embervadászattal kellet törődnöm. Hol is keressem? Vajon hol lehet a hutt kis rabszolgája? Azt hiszem a közeli kantinban nézek utána. Illetve néznék, ha nem lenne a nyakamon ez a négy átkozott konzervdoboz. Nagyon hiányozhat Nemronak az a szolga, ha még mellém is droidokat állít. Vetek még egy pillantást a célpont holografikus változatára, majd intek a droidoknak, hogy itt az ideje indulni. Menet közben rágyújtok egy cigarettára és belépek a tömegbe. Már ekkor érzem, hogy nem lesz könnyű dolgom. Ekkora tömegben megtalálni egy embert... Még a végén megutálom ezt a bolygót... Pár órányi hosszas keresgélés után, már nagyon kezdtem unni a dolgot. Azon is elgondolkoztam, hogy a tömegbe lövök, hátha felbukkan, de ezzel csak az őrök figyelmét vonnám magamra, arra pedig semmi szükségem. Egy újabb óra elteltével az egyik sikátorban megállok. Dühödten a falba ütök, majd nekidőlök.*
- Mégis miért nem tudott kevésbé lakott bolygón elbújni ez a liba?
*Kérdezem magamtól az orrom alatt morogva. Jobbra tekintek és megtörténik a csoda. Pár száz méterre ott a célpont két másik nővel. Tény és való, hogy messze van és kissé másképp néz ki mint a hologramon, de hála a spéci szemüvegemnek, biztosra veszem, hogy ő az akit keresek.*
- Na ti átkozott konzervdobozok! Vegyétek körbe azt a hármat, lehetőleg észrevétlenül.
*A droidok biccentéssel jelzik, hogy értették a parancsot, majd eltűnnek a tömegben. Most jött el az én időm. Nincs más dolgom mint keresni egy lőállást, ahonnan kényelmesen kilőhetem őket. Nagyjából öt perc keresés után megpillantok egy erkélyt. Amint felérek, kezembe veszem mesterlövészpuskámat és célba veszem lányt aki épp azon fáradozik, hogy ismét eltűnjön. A kábítólövedékek már be voltak töltve. Amint biztosra vettem a találat sikerét meghúztam a ravaszt és vártam mi lesz a vége az egésznek.*

Már egyre távolabb került a két lánytól. Ha hátranézett akkor még látta őket, de már nem hallotta. A fal mellett próbált sétálni, de gyakran támaszkodott rá, egyre rosszabbak lettek a rohamai. Az utolsónál már vért is felköhögött. ~Mennyi időm lehet?? Egy-két nap az csoda lenne. De sajnos ilyen időkben a csoda ritkán mutatkozik.~ merengett el, és hirtelen egy apró szúró fájdalmat érzett a bal karjában ~Ilyen a halál. Egészen gyorsan értem jött.~ Valamilyen ösztön hatására próbálta az egyre nehezebb kénszert legyőzni. Párat pislogott, de a szemhéjai egyre jobban elnehezültek. Olyan...... fáradt..... vagyok.~és annyit érzékelt még, hogy a földre zuhan.

Aria érzékelte a bajt.
- Bocsáss meg Jem, hogy megszakítom a kellemes kis társalgásunkat, de nem szeretném, ha valakit megölnének a közvetlen környezetemben. - odalépett Hikaruhoz, és hamar megállapította, hogy él, csak elkábították. ~Remek. Természetesen baj van, és én természetesen a közepébe csöppentem.~ Egy pillanatra lehunyta a szemét, és koncentrálva próbálta megállapítani a forrást. Leakasztotta az övéről a fénykardot, de nem aktiválta azonnal. Még várta, hátha lép a támadó.